Nagyon megmaradt a fejemben egy kutatás, ami azt bizonyította, hogy az emberben sokkal jobban rögzülnek azok a dolgok, amelyek egy hirtelen félbehagyással fejeződtek be. (Pedig esküszöm, hogy senki nem tépte ki a kezemből a könyvet olvasás közben.)
A vizsgálat maga a tanulási elméletek kapcsán jött be: az egyetemistáknak tartott az előadást hirtelen félbeszakította egy belépő idegen, és az órának azzal vége is lett. A hallgatók ezt követően viszont meglepően nagy arányban tudták megmondani, miről is volt szó az előadáson, a félbeszakadás idején ismertetett anyagokból kiindulva.
Nem fogom a nyilvánvalót túlmagyarázni, ezért csak annyival egészíteném ki, hogy alkossunk párhuzamot a megszakadt óra és a megszakadt ismerkedési folyamatok közt.
Ghosting és ghosting közti különbségek
Nagyon sokszor találkozom olyan sztorikkal, ahol a valamilyen online platformon / randiappon történő ismerkedés félbeszakadása jelenti magát a ghostingot.
A témát kicsit boncolgatva kiderül, hogy a két ember sosem találkozott, erre ígéretet nem tettek egymásnak, zajlott valamennyi írásos kommunikáció, de a résztvevők igazából egymás vezetéknevét sem tudják.
Ghosting ez? A szó szoros értelmében véve igen.
Korrekt megoldás ez? Kontextustól függ, általában nem.
Érdemes ezt a viselkedést magadra venni? A lehető legkevésbé sem.
Tudom, hogy kegyetlennek tűnik ilyet kijelenteni, pláne, mint pszichológus, de ha egy kvázi ismeretlennel való kommunikáció megszakadása traumatikus hatással van rád, akkor itt az ideje az önmunkának és a mélyebb sérüléseid kibogozásának, ideális esetben segítővel.
Tudom azt is, hogy ma rohadt nehéz ismerkedni, viszont (bármennyire is közhelyes ezt leírni, de) érdemes ezt az egész dolgot egy kicsit lazábban, távolságtartóbban kezelni, és megalkotni a saját határaidat.
(Nem, itt most nem arra biztatlak, hogy átgondolatlanul, a „mindent szabad” elvét túlhangsúlyozva pörgesd a nemibeteg lottót kifulladásig!)
A saját határaid megalkotása kezdődhet ott, hogy a meg nem kapott választ is válasznak tekinted.
Egy olyan válasznak, amely egyértelműen tudomásodra hozza, hogy a másik fél nem tudja vagy éppen nem akarja beletenni azt az inputot a dologba, amire neked szükséged lenne.
Ha pedig a másik nem tudja vagy nem akarja hozni azt a szintet, ami neked komfortos, az ő hallgatása után neked jogod van megalkotni magadban a saját nemleges válaszodat a továbbiakra vonatkozóan.
Ha ez most első körben nehezen menne, érdemes lefuttatni magadban pár kérdést:
„Miért nem tudok én nemet mondani valaki olyanra, aki nyilvánvalóan nem mond rám igent?
Miért kell a másik nemleges válaszára várnom ahhoz, hogy lezárást kapjak?
Mi történne, ha én adnám meg a lezárást?”
„De mi van, ha meggondolja magát?”
Visszautalok az előzőekben leírtakra: határok, határok, határok!
Szükséged van olyan emberre, akinek a veled való beszélgetés nem volt elég érdekes ahhoz, hogy energiát tegyen a fenntartásába?
A korai ghosting egy kicsit átkeretezve nagyon is hasznos lehet, mert megvéd attól, hogy több energiát fektess valamibe, amit a másik résztvevő nyilvánvalóan nem tekint fontosnak.
Ez persze nem teszi jó érzéssé a folyamat megtapasztalását, vagy korrekt és felnőtt lépéssé a nyom nélkül történő felszívódást, de az átkeretezés gyakorlása nagyon sok felesleges energiabefektetéstől tud megvédeni a jövőben.
És akkor haladjunk a nehezebben emészthető témák felé: amikor már volt találkozás.
A gyakoribb ghosting scenariok közé tartozik, amikor egy találkozást követően a felek egyszerűen soha többé nem kommunikálnak egymással.
Napokig, esetleg hetekig megy a chatelés, aztán jön egy találkozás, majd csend.
Sokakban felmerül, hogy a találkozást követően beálló csend azt jelenti, hogy a másik „elghostolt”.
Itt kicsit most bekapcsolom az ördög ügyvédje üzemmódot:
Ha azt mondod, hogy a másik nem keres, ezért ő a ghostingoló, miközben te sem érzed kimondottan a késztetést, hogy keresd, akkor nem ő volt a ghostingoló, hanem mindketten azok vagytok: egyfajta hallgatólagos megegyezéssel mondtatok egymásra csendesen nemet.
Igen, valóban nem szép dolog szó nélkül eltűnni, viszont itt van egy másik tényező:
az első találkozást megelőző bármilyen személyes kontakt nélküli beszélgetés az egy előválogató.
A személyes találkozás maga a casting.
Ha pedig a castingoz követően kontaktvesztés a válasz, akkor sajnos az is egy válasz.
Felnőtt? Asszertív? Nem igazán.
Egyértelmű? Abszolút.
Ezek leírva úgy tűnhetnek, hogy valójában egy ghosting promót tolok, ez viszont egyáltalán nincs így.
Az én pasztellszínű, asszertív, ideális világomban mindenki kedves szavak kíséretében engedi útjára azt, aki mégsem jött be neki, és őszinte szívvel kíván sok sikert annak megtalálásához amit és akit valóban keres.
Megvalósul ez a mindennapokban? Aligha.
Kevesebb ghostingoló lesz attól, hogy sok cikkben elmondjuk, mennyire nem okés dolog ez? Kötve hiszem.
Viszont a fókusz megfordítása nagyon sokat tud segíteni annak, aki a ghostolt szerepébe került: ahelyett, hogy traumaként éljük meg a szituációt, és azon agyalnánk hosszú napokig, hogy vajon miért nem jelentkezik a másik, mi történt vele, és mit rontottunk el, sokkal adaptívabb egy olyan belső monológ, ami a mi határainkat jelöli ki. Mondjuk valami ilyesmi:
„Ez az egész egy folyamat, aminek nagyon az elején járunk, kvázi ismeretlenek vagyunk egymásnak.
Most ismerem meg a másikat és kommunikálom a saját határaimat ebben a kapcsolódásban.
Ennek most nincs tétje, ha szimpatikusak leszünk egymásnak, lesz folytatása, ha pedig egyikünk mégis úgy gondolja, hogy nem vinné tovább a dolgot, az is egy döntés.
Ha ő ezt úgy kommunikálja, hogy nem kommunikál többet, az is egy jelzés.
Én ugyanolyan értékes vagyok akkor is, ha nem jelentkezik többet, maximum nem az ő számára, na de nem lehet belém mindenki szerelmes.
Ugyanitt köszi, hogy felnőtt működés hiányában a program nem futott tovább, valószínűleg lettek volna további problémáink a jövőben.”
Áldozatiság vagy sem?
Olyan sok helyen olvasom, hogy „ghosting áldozata”, és meg kell mondjam, nem tetszik ez a szóhasználat. Ha a kifejezés szuggesztiós hatását vizsgálom, akkor pláne.
Az áldozat kifejezéssel azt, akit ghostoltak, azonnal letesszük egy meggyengített pozícióba.
Mert mi van az áldozati pozíció ellenpontján? Az elkövető, aki erőfölényben van vele szemben.
De miért is kellene attól gyengébbnek lennünk, magunkra venni egy áldozati jelmezt, mert valakinek nem tetszettünk, nem kellettünk, nem minket képzel el maga mellett, mint partnert?
És meg is érkeztünk egy nagyon érzékeny kérdéshez:
Szeretjük-e, értékeljük-e saját magunkat annyira, hogy egy random ember visszautasítása ne rombolja porig az önbizalmunkat?
Sokszor hallom, és ezzel egyet is értek, hogy a ghosting nem a ghsotoltról szólt, hanem a gholtolóról, és ezzel abszolút egyet is értek.
Nem javaslom a másik analizálgatását és azt találgatni, hogy miért is nem keres bennünket.
Így döntött, kész.
És a legfontosabb:
akkor is így döntött, ha mi utána rosszul érezzük magunkat és tönkremegyünk a helyzetben, és akkor is, ha konstatáljuk a dolgot és megyünk tovább az utunkon, fenntartva a jogot, hogy a ghostoló esetleges későbbi közeledését mi is ignoráljuk.
Viszont a ghosting megélése, az már abszolút a ghostoltról szól,
és arról, hogy ő mennyire tartja értékesnek magát:
mennyire tudja úgy kezelni a szituációt, mint egy tapasztalatot, ami ennél nem több és nem is kevesebb.
Ehhez pedig elengedhetetlen az egészséges önbizalom, az, hogy legbelül tudjuk és érezzük, hogy pont elegek vagyunk, és ha találkozunk a megfelelő személlyel, ő ezt észre is fogja venni.
Aki ghostol bennünket, az semmilyen párhuzamos világban nem a megfelelő személy.
Ha pedig úgy gondolod, szívesen dolgoznál velem az önbizalmad erősítésén, akár a leírthoz hasonló szituációk, akár más kérdések kapcsán, keress nyugodtan a megadott elérhetőségeimen 🙂