Ha megkérdezek embereket, hogy tapasztaltak-e már ghostingot, akkor 10-ből 9 válasz automatikusan valamiféle magánéleti szituációt fog említeni. Legalább ennyire jelen van azonban a jelenség a munkaerőpiacon is, erről valahogy mégis alig esik szó.
Álláskeresési valóság és válság 2025-ben
Ha ti is „open to work” státuszban vagytok a LinkedIn-en, esetleg aktívan pörgetitek a Profession-t és társait, talán megfigyeltétek, hogy valami globálisan furcsa és ijesztő tendencia kúszott be az álláspiacra.
Stabil szakmai tudással, magas edukációs háttérrel, évek, évtizedek gyakorlatával, több idegen nyelv ismeretével heteket, hónapokat tölthetenek el a keresők, mire a sokszor több tucat jelentkezés leadása után valaki a recruitment-től egyáltalán felveszi velük a kapcsolatot. (És az is előfordul, hogy a „több tucat” leadott jelentkezés valójában száz feletti számot jelent.)
Aztán megtörténik az interjú, amire az álláskereső már eleve nagyon fókuszál, pontosan a visszahívások elenyésző számára tekintettel:
felkészül magából, a munkáltatóból, releváns kérdéseket tesz fel.
Érzi, hogy kölcsönös a szimpátia, tudja, hogy ő a 10/10 ideális jelölt az állásra, lelkesen várja, hogy a „pár napon belül mindenképpen jelentkezünk” realizálódjon, majd se hívás, se sablon e-mail.
Mi játszódhat le ilyenkor a ghostolt jelölt fejében?
1. A disszonáns helyzet okozta feszültség
Tudom, érzem, hogy jól sikerült a beszélgetés, tökéletes fit vagyok a potenciális munkáltató számára, ők is szimpatikusak nekem, így a kézenfekvő következő lépcsőfok az lenne, hogy kapok egy ajánlatot, vagy legalább egy visszajelzést.
Egyik sem jön.
Feszült leszek, mert nem tudom, hogy mi történik.
Magyarázatokat keresek:
„Biztos sok a jelölt, esetleg beteg lett az interjúztató vagy a gyereke, netalántán szabadságon van a nagyfőni, aki végül rányom egy végső OK-t az ajánlatomra. Amit küldeni fognak, ugye? UGYE?!? ….”
De nem küldenek semmit, én pedig automatikusan átesem egy másik érzésvilágba:
2. „Nem vagyok elég jó”
Hiszen, ha az lennék, már kapnom kellett volna egy gratuláló e-mailt és ajánlatot.
Ha pedig eleve nem vagyok az önbizalom élő szobra, akkor pár nap elteltével megállapítom, hogy teljesen ok nélkül hittem saját magamban, mert biztosan sokkal jobb jelöltet találtak nálam, és eleve hülyeség volt abban bíznom, hogy felvesznek ide.
Vagy bárhova.
És ha nem dolgozom meg ezt az érzést, hanem innen megyek tovább a következő és a következő és a következő interjúra, akkor hamarosan egy olyan általánosító állapotba érkezek, ami nemhogy nem lesz adaptív, de egyenesen lenullázhat mentálisan:
3. „Minden cég/multi/startup (munkáltató) ugyanolyan”
Hónapok kilátástalan álláskeresése után világos, hogy nem lesz alaphangoltságunk a derű és a bizalom. Viszont célszerű ezt kicsit megdolgozni magunkban, legalább arra az egy órára, amíg tart az interjú.
Ha egy eleve kiábrándult attitűddel veszünk részt egy beszélgetésen, az abban az esetben is eltávolít minket a győzelemtől, ha egy jobb hangulatunkban simán ajánlatig vinnénk a dolgot.
Az optimista, érdeklődő, önbizalommal teljes, jó vibe-bal jelen levő énünk egy bizonyos hibahatárig képes lehet kompenzálni, ha valamiben még nem értük még el a szakmai top-ot.
A kiábrándult, elutasító, szorongó, érdektelen kiadásunk viszont (nagy eséllyel) akkor sem lesz a legjobb deal a jelentkezők között, ha a területének összes tudása a fejében van.
„De mire megyek a jó vibe-ommal meg az érdeklődésemmel, ha ezután is ghostolnak?”
Bár a helyzet szorongató, és tele van bizonytalansággal, mégis nagyon fontosnak tartok egy olyan alapállást, ami megvédi a saját kompetenciánkba vetett hitet.
„Az, hogy ghostoltak engem, az a cég hozzáállása és problémája.
Ha ez az alap attitűdjük egy interjú után, akkor talán jobb is, hogy nem együtt folytatjuk.
Attól, hogy ők valami miatt úgy gondolták, hogy mégsem velem mennek tovább, az én értékem és tudásom változatlan marad.
Tapasztalatot szereztem, és új esélyt adok magamnak arra, hogy megtaláljam azt a helyet és pozíciót, ami tényleg nekem való.”
Ezzel nem arra biztatok senkit, hogy csapjon át hurrá-optimizmusba egy-egy ilyen alkalom vagy széria után.
Ér magunkban kicsit időt hagyni a lefutásnak, annak elfogadásának, hogy ez most valószínűleg nem jött össze. (Bár simán előfordulhat az is, hogy a recruiter majd pár hónap múlva hív újra – megtörtént esetek alapján.)
Viszont azzal nem lesz hamarabb vége a rossz szériának, hogy átadjuk magunkat a konstans letargiának, feladásna, beleszarásnak.
Fordítsuk meg a perspektívát:
attól, hogy én hetekig, hónapokig szomorú és elkeseredett vagyok az inerjú(k) utáni ghostolás miatt, nem fog csörögni a telefon a hírrel, hogy mégis engem választottak.
Ha én hetekig, hónapokig szomorú és elkeseredett vagyok emiatt, akkor ezzel magamnak is rosszat teszek, két irányból is.
Egyrészt, adagolom magamnak szépen finoman az akut stresszt és tolom bele saját magamat egy apatikus állapotba, ahonnan sokkal nehezebb kikecmeregni, mint beleesni.
Másrészt, ameddig elmerülök ebben a kontraproduktív low flow-ban, addig sem arra koncentrálok, hogy a következő alkalommal hogyan lehetek jobb, és hogyan hozzam ki ebből a helyzetből a maximális potenciált.
Ahhoz, hogy számunkra ideális ajánlatot kapjunk, egy olyan helyről, ahol valóban szeretnénk kipróbálni magunkat, első lépésben érdemes elgondolkodni pár fontos dolgon:
- Valóban rendelkezem azokkal a készségekkel, képességekkel, amelyek az álláshoz szükségesek?
- Ha részben nem, bevállalható-e számomra a tanulás? Van-e más olyan készségem, kompetenciám, amivel a hiány kompenzálható?
- Hiszek magamban és a képességeimben? Tudom képviselni ezt a hitet kifelé is?
- Ha a válasz „nem”, hogyan tudok dolgozni azon, hogy az attitűdöm közvetítse a saját magamba vetett hitemet?
Ha ennek megválaszolásánál elakadást tapasztalunk, érdemes lesz kicsit mélyebbre ásni az emlékeink között és elvégezni néhány egyszerű, vizualizációs gyakorlatot.
Ehhez tartsatok velem egy következő rész erejéig 🙂
A képek forrása: ITT