Ha meg kellene nevezzek egy olyan pszichológiai jelenséget, ami a kortárs magyar köztudatban éppen csúcson van és pörög, akkor az a nárcizmus, illetve a nárcisztikus személyiségzavar lenne. A téma létjogosultságát az egyik tábor érdemi vizsgálat nélkül utasítaná el, mondván: „Régen akkor miért nem volt ennyi személyiségzavaros ember? Ez is valami modern baromság, amit unatkozó agyturkászok találtak ki, mert ezeknek sincs jobb dolguk!” Van azonban egy másik tábor, többségében olyan emberekből, akik saját bőrükön tapasztalták meg, milyen is a nárcisztikus bántalmazás. Ők nagyon is érdekeltek a téma érdemi vizsgálatában, elutasítás nélkül.
Ha az értelmező szótárat hívom segítségül a „nárcisztikus” kifejezés meghatározására, a következő leírást találom:
„A nárcisztikus szó olyan személyt vagy viselkedést jelöl, aki vagy ami túlzottan önmagára összpontosít, önmaga iránti túlzott csodálatot és önszeretetet tanúsít. Az ilyen személyek gyakran figyelmet, elismerést és csodálatot keresnek, és hajlamosak másokat manipulálni a saját céljaik elérése érdekében.”
Itt tehát a kifejezés főnévként értelmezendő, ha a személyre gondolok, akin felfedezem a nárcizmus jeleit, vagy jelzőként, amikor le szeretném írni ezt a valakit.
Fontos látni azonban, hogy a magyarázat nem jelöl személyiségzavart, nem kapcsol hozzá DSM-et, vagy egyéb pszichiátriai, pszichológiai kategóriákat.
Van azonban egy másik kategória, ez pedig a nárcisztikus személyiségzavar.
Ez már azért valljuk be, kicsit ijesztőbbnek hangzik.
Az online is hozzáférhető meghatározás alapján az alábbiak közül 5 jellemző együttes jelenléte már megalapozza a személyiségzavart:
- A saját fontosság nagyzoló érzése: a saját teljesítmény vagy tehetség eltúlzása, az elismerés elvárása megfelelő teljesítmények hiányában is;
- sikerről, szépségről, hatalomról, éleselméjűségről vagy ideális szerelemről való fantáziálás;
- meggyőződés önmaguk különlegességéről;
- túlzott mértékű csodálat elvárása;
- indokolatlanul kedvező bánásmód vagy az elképzeléseikkel való együttműködés elvárása;
- önzőség: mások kihasználása a saját célok elérése érdekében;
- a külvilág megítélésének központjában önmaga áll;
- az empátia hiánya: képtelenek felismerni és átérezni mások érzéseit és szükségleteit;
- gyakran éreznek irigységet, illetve mások által irigyelt személynek hiszik magukat;
- gőgös, fennhéjázó magatartás;
- a kudarcot rosszul tolerálják.
Személyiségzavarról akkor beszélhetünk, amikor valaki olyan kóros magatartásbeli és érzelmi megnyilvánulásokat produkál, amelyek nagy mértékben eltérnek azoktól a működésmódoktól, amelyek a társadalomban elvártak lennének, kulturális és viselkedési tényezők alapján.
Ez nem egy „betegség”, amit valaki szépen legyőz, nincs olyan tehát, hogy „A Feri most személyiségzavaros ugyan, de egy hónap múlva már nem lesz az, mert szedi azt a jó kis gyógyszert.”
A személyiségzavar egy mintázat, amely az egész személyiséget zsigeri szintig áthatja.
Nem minden személyiségzavaros ugyanolyan személyiség, akit a pszichiáterek azonos zavarral diagnosztizáltak. Általában spektrumokon mozogva érdemes gondolkozni, ahol vannak nagyon enyhe, közepes és igen súlyos esetek is.
Nekem a téma kapcsán az a benyomásom, hogy nagyon sokszor a két kategória összemosódik, és aki önzően, másokat bántóan, önimádóan viselkedik, az úgy kapja meg a „nárcisztikus” jelzőt, hogy a minősítő valójában arra gondol, hogy a minősített ténylegesen is személyiségzavaros.
A szakirodalom jelenlegi adatai szerint a népesség 2-3%-a él nárcisztikus személyiségzavarral.
Ha 2023-as adatokkal számolok, akkor 9,5 millió magyarral kalkulálva 3%-os prevalenciával, nagyjából 285ezer személy lehet érintett első körben. Vegyük le ebből a kiskorúakat (személyiségzavar definiálhatóságának a feltétele a nagykorúság) ami hozzávetőlegesen 15%, így marad 242.000 potenciális nárcisztikus.
Sok ez vagy kevés?
Összességében sok, de ha arra gondolok, hogy ez a szám le kell fedje az egész országunkat, nem csak Budapestet hanem Zalaegerszeget és Miskolcot is, akkor kevésnek tűnik.
A kör azonban még mindig nincs teljesen részletezve, mert a nárcizmuson belül nem vettünk figyelembe egy eléggé fontos tényezőt:
A rejtett, vagy sérülékeny nárcizmust.
Ők azok, akikre hiába próbáljuk a mostanra már virális és általam is lehozott „ha ebből 5 igaz…” lista elemeit ráhúzni, mert nem fogjuk ezeket tetten érni náluk. A lista ugyanis azt a fajta nárcisztikus működést kategorizálja, amire a grandiozitás jellemző, vagyis a saját különlegesség, tökéletesség, felsőbbrendűség érzése és ennek megfelelő viselkedés.
A rejtett nárcizmus nem így működik.
Az ebben érintettek – bár irgalmatlanul vágynak arra, hogy mások elismerjék, zseniálisnak, csodálatosnak, különlegesnek tartsák őket, bizonytalanok: első blikkre talán kicsit bénácskák is, szorongónak tűnhetnek.
Örökös disszonancia állapotában vannak, mert bár tudják, hogy nincs meg bennük a grandiózus típusra jellemző „ki ha én nem” mentalitás, a sikerre, elismerésre legalább annyira áhítoznak.
Mivel a téma abszolút nem érdemli meg, hogy „ennyivel” elintézzem, a következő bejegyzésekben is hozok további aspektusokat, amiket érdekes és érdemes is vizsgálni.
Szóval #folytkov 🙂